HTML

Csupa irodalom

Friss topikok

Egy sima, több fordított

2016.10.25. 11:47 lakosgabor

 

Véletlenül lefordítottam Heine közismert versét, a Das Fräulein stand a Meere címűt. Háromszor is; és még mindig elégedetlen vagyok. - Annyi baj legyen!

Das Fräulein stand am Meere
Und seufzte lang und bang,
Es rührte sie so sehre
Der Sonnenuntergang.

Mein Fräulein! sein Sie munter,
Das ist ein altes Stück;
Hier vorne geht sie unter
Und kehrt von hinten zurück.

***

Kisasszony áll a parton,
sóhajtva felkiált,
a nap lemegy, ó pardon,
idenézz, nagyvilág!

Kisasszonyom, ne féljen,
ez csak egy ócska csel:
a nap itt lemegy éjjel,
de amott reggelre kel.

***

A parton állt egy lányka,
és sóhajtott nagyot,
a nap kialvó lángja
a lelkébe hatolt.

Ó, lányka, ócska csel ez,
azért hát fel a fejjel:
a nap itt elöl lemegy,
de hátul rendre felkel.

***

A tengerparton állt a
kisasszony, ó be szép!
A nap kialvó lángja
a lelkéhez beszélt.

Kisasszonyom, ne remeg-
jen, sírjon hát azér’:
a nap itt elöl lemegy,
de hátulról visszatér.

 

Szólj hozzá!

A vándor Varró-dala németül

2015.02.13. 11:37 lakosgabor

Karinthy: A Herz-féle szalámiban 
(http://mek.oszk.hu/08100/08196/08196.htm#39 )

 

Varró Dániel első kötetében a Vándor éji dala (a viccelődjünk azon, amit nem bírunk lefordítani sorozatból) címszó alatt két átköltés olvasható, egy Szelídített változat kisebbeknek és egy Bunkósított változat nagyobbaknak.

Amikor még mindketten AKG-sok voltunk – ő diákként, én tanárként –, egy óraközi szünetben azt javasoltam neki, hogy fordítsa magyarra Goethe híres versét. Néhány nappal később átnyújtott egy cetlit a bunkósított változattal. Azóta huszon-többnéhány év telt el; úgy éreztem hát, ideje, hogy megismertessem a német olvasókat Varró művével. Ez az írás a magyar érdeklődőknek foglalja össze az átköltés átköltésének (eredetileg németül blogra vetett) nehézségeit: 
http://lesetexte-aus-einem-werdenden-daf-lehrwerk.blog.hu/2014/10/23/freud_und_leid_der_nachdichtung_der_nachdichtung .  

Szelídített változat kisebbeknek

Minden orom csupa
öröm,
a lombokon, a
lömbökön
szél szól: lihi.
Madárdaltól nem zeng az erdő.
Örvendj, tekergő,
itt a pihi.

 

Sanfte Variante für Kleine

Die Gipfel sind lauter                            
Freude,                                                  
im lauen Laube                                     
der Bäume                                             
lausche des Winds;                               
Vogelgezwitscher hörst da nimmer.     
Freu dich, du Schlingel,                          
'ne Auszeit gibt's.    
    

Die Gipfel sind voller
Freude,
im Laube toller
soll heute
wehn (schnauf!) - der Wind.
Vogelgezwitscher hörst da nimmer. 
Freu dich, du Schlingel,
Ferien sind.

Die Gipfel sind voller
Freude,
Im Laube tolle
Windmeute
schnauft, ja prustet.
Vogelgezwitscher hörst da nimmer.
Freu dich, du Schlingel,
Rast gelustet.


Freudenfroh ist jeder
Gipfel,
in dem Laub regel-
recht lispelt-
laspelt der Wind.
Vogelgezwitscher hörst da nimmer.
Freu dich, du Schlingel,
Ferien sind.


Die Gipfel sind voller
Jubel,
im Trubel soll er
und tut er
säuseln, der Wind;
Vogelgezwitscher hörst da nimmer.
Freu dich, du Schlingel,
Ferien sind.

Ezt az első öt kísérletet még a Facebookra is föltettem, hogy megszavaztassam az érdeklődöket, melyik tetszik nekik a legjobban, de így is csak kicsit lettem okosabb. Kiderült, hogy a lauschen ige mindenképpen részes vonzatú, tehát az első variáció nem maradhat így. Sajnáltam, mert a „’ne Auszeit gibt’s.” utolsó sort elég találónak éreztem.

A második hiába tűnt megfelelően lihegős hangutánzónak, a „Rast gelustet” nem tetszett, a többinél pedig a „Ferien sind” vég túlzottan iskolai szünidős irányba tolta a jelentést. Napokig szöszmötöltem, majd megpróbáltam rendezni soraimat – csak a hatodik és a hetedik, esetleg a nyolcadik látszott stabilnak. Igyekeztem megfogalmazni magamnak, hogy hol vannak a különleges buktatók.

A legnagyobb gondot a nyelvi játékok visszaadása okozza, amelyekkel tele van tűzdelve a vers, és amelyek ilyen formában nem fordulnak, és nem is fordulhatnak elő a németben (sem). Elsősorban négy elemről van szó.

Az első az „orom-öröm” szópár. A mássalhangzók egyformák, a magánhangzók „pontosak”. A kiinduló szó „orom” a magyarban patetikus és régies hangzású, és A vándor éji dala fordításaiban gyakran előfordul. Varróból „öröm”-öt váltott ki.

A második „lombokon-lömbökön” szópár ugyanolyan eljárással jött létre, mint az előző, csak éppen a „pontos” szó nem létező (eleddig nem létező!!!), játékos elem jelentés nélküli – mégis talán éppen ezért fakasztja mosolyra vagy hangos kacajra az olvasót.

„Lihi” – a szerző találmánya-leleménye, amely hangutánzással azt mutatja, hogy egy élőlény intenzíven szuszog, éppen levegő után kapkod. A szó gyerek- vagy ifjúsági nyelvi, kicsinyítős (becézős). Akár csak rímpárja, a „pihi”, amely azonban általánosan elterjedt, családias, lezser kifejezés.

Fontos stilisztikai elem az ötödik sorban található „szél szól” alliteráció.

A fordításban ugyanott ugyanaz nem lehet, tehát: máshol másnak kell lennie, s  mégis ugyanolyannak kell lennie tartalmi, formai-ritmikai, stilisztikai szempontból, és főként összhatásában. Végül az eddigi megoldásokat kiegészítettem egy viccesnek szánt egyedi „Wehwehn”-nel, amely egyszerre kacsint a szélfújás „wehen”-jére és a gyerek-bibi „Wehwehchen”-jére. S ezzel az eredménnyel hátradőltem – némiképp fejcsóválva...

  Sanfte Variante für Kleine

  Die Gipfel sind lauter
  Freude;
  lausche im Laube
  der Bäume
  Wehwehn des Winds.
  Vogelgezwitscher hörst da nimmer.
  Freu dich, du Schlingel,
  ’ne Auszeit gibt’s.

Talán mégis sikerült valamennyit visszaadnom Varró formahű, játékos-ironikus átköltéséből? Talán.

(Jöjjön a Bunkósított változat nagyobbaknak!)

 

Szólj hozzá!

Címkék: fordítás műfordítás Karinthy Varró Dániel Goethe Varró A vándor éji dala

A bulvár életbe! Avagy: A zseni korai magömlése

2013.12.03. 13:22 lakosgabor

   Nemrég meghalt Marcel Reich-Ranicki, a nagy hatalmú, tisztelt és rettegett kritikus, irodalomtudós, médiaszemélyiség. Németországban egyszerűen csak Literaturpapstnak – az irodalom pápájának nevezték. Amiről írt vagy véleményt mondott, amit mint olvasásra méltót megjelentetett, annak súlya és komoly következménye volt. Az egyik német közszolgálati tévében (ZDF) csaknem másfél évtizedig sugárzott Das literarische Quartett című műsor főként az ő sokszor erősen ironikus, gonoszkodó vagy vicces megjegyzéseinek köszönhette népszerűségét, jóllehet a beszélgetésekben még három kollégája is részt vett… Mindenesetre a jó kritika ugrásszerűen megemelte egy-egy könyv vagy szerző népszerűségét, eladási példányszámait.

    A Lauter schwierige Patienten (Csupa nehéz páciens) c. tévésorozatban Reich-Ranicki olyan jelentős szerzőkről mesélt Peter Voß műsorvezető (a Südwestrundfunk, SWR akkori intendánsa) társaságában, akikkel maga is találkozott, ám akik már meghaltak. Lehet találgatni, vajon kit tekintett a kritikus a XX. század legmeghatározóbb német írójának (hozzátéve, hogy Th. Mannhoz és Franz Kafkához nem volt szerencséje).

   Elárulom: Bertolt Brechtől van szó, ő lett az első „páciens”. A következőkben Ranicki véleményét tolmácsolom. Csak!

    Brecht nem volt kommunista.

   Alig maradt fenn filmes dokumentum Brechtről, kivéve például azt a felvételt, amely az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság ülésén készült. Itt megkérdezték, igaz-e, hogy sok forradalmi művet alkotott, amire ő nem túl flott angolsággal, ám egyértelműen kijelentette, egy sor antifasiszta szongot és színdarabot írt, amelyeket akár forradalminak is lehet tekinteni.

    Brecht nem csupán kommunista nem volt, hanem egyáltalán nem volt politikus ember sem. Őt egyetlen dolog érdekelte megszállottan: a színház. Ez azt jelenti, hogy legtöbb darabjának semmi köze a politikához, sokkal inkább a társadalomkritikához, az emberi szenvedéshez, az emberi sorsokhoz (Kurázsi mama, A szecsuáni jólélek). Kimondottan politikai műveket csak a weimari köztársaság utolsó éveiben hozott létre, pl. A vágóhidak szent Johannája, A rendszabály és Az anya. Ez utóbbit Gorkij meglehetősen gyenge, a század elején (1905) írt regényéből állította színpadra, a főszerepet feleségére, Helene Weigelre formálva. Hitler hatalomra kerülése előtt még épp hogy be tudták mutatni.

Brechtnek a színházhoz ideológiai alapra volt szüksége. Pontosan tudta, hogy az expresszionizmus, amelyben korai darabjai fogantak (Baal, Dobszó az éjszakában), tulajdonképpen csak az apák világa elleni anarchisztikus lázadás volt, amellyel nem mehet sokra. Az iskolában hallott Schillerről, aki a német idealizmust, jelesül Kantot használta színházművészetének ideológiai fundamentumául. Ez adta az ötletet, hogy az általa alig ismert és a későbbiekben sem túlzottan kedvelt marxizmust alkalmazza hasonló célokra.

    Élete nagy tragédiája, hogy az NDK-ban kellett letelepednie amerikai emigrációja után. Először Észak-Olaszországba, majd Svájcba ment, ám ott azt tapasztalta, hogy Max Frischen kívül a kutyát se érdekli a személye (az oly igen áhított színházról pedig végképp nem esett szó). Ekkor az osztrákokkal kezdett tárgyalni, megígérve nekik, hogy a már kissé poros Jedermann-hoz (Akárki) hasonló, modern darabot ír nekik cserébe az ott megvalósítandó színházi tervekért. Miután ebből sem lett semmi (mindössze osztrák útlevél és állampolgárság), München következett, ahol egy amerikai kultúrtiszt neki szánta a Kammerspiele nevű színházat. (Ez a kiváló ember jóval később elmesélte a teljes történetet, miután valamelyik amerikai egyetemen előadást tartottam. – Tehát a tiszt már minden részletet tisztázott Brechttel, ám váratlanul távirat érkezett a washingtoni külügyminisztériumból, hogy az író kommunista, nem mehet az amerikai zónába.) A kétségbeesett Brechtnek ekkor csakugyan nem maradt más választása, mint a szovjet zónához tartozó Kelet-Berlin, amelytől pedig előzőleg még Párizsban Anna Seghers is óva intette. Brecht igyekezett bebiztosítani magát: összes pénzét svájci számlára tette, műveinek megjelentetési jogát a majna-frankfurti Surkamp Kiadóra bízta, s eleinte Nyugat-Berlinben lakott. Ez azonban nem tartott sokáig, át kellett költöznie a város keleti felébe. Az NDK-ban színházat ígértek és adtak neki (a Theater am Schiffbauerdamm régimódi épületét, azt, ahol a Koldusoperát 1928-ban bemutatták), profitáltak hírnevéből, de másodrangú szerzőként kezelték; Johannes R. Becher összes műveit kétszer is megjelentették, az övéit egyszer sem. Az öreg, félig már vak Arnold Zweiget mint neves írót hangos ünneplésben részesítették. Brecht valahogy nem illett a képbe, a szocialista realizmus irányzatába pedig végképp nem.

    Kétségtelen, hogy Brecht már igen korán, 1918-1919 körül Münchenben baloldali-forradalmi kapcsolatokat ápolt, de ez nem fontos. A mániákusan egocentrikus fiatal szerzőt ugyanis mindenki érdekelte, aki segítségére lehetett. Mindenesetre valóban föltűnt baloldali körökben, rebellis verseket írt a vilmosi Németország ellen (bár ehhez azért 1918-ban nem kellett kiemelkedő bátorság). Összeismerkedett Lion Feuchtwangerrel, aki se  kommunista, se forradalmár nem volt, viszont elismert alkotóként támogathatta őt – a már említett Kammerspiele-kapcsolat, az ottani dramaturgiai és rendezői munka is neki köszönhető.

    Semmi aura

   Brechttel 1952-ben találkoztam Varsóban. A lengyel olvasóközönség a második világháború után hallani sem akart a német irodalomról (sem). Brecht – feleségével, Helene Weigellel – csak azért utazott oda, hogy előmozdítsa művei színházi bemutatását, könyvei megjelentetését. Akkoriban független kritikusként német irodalommal foglalkoztam. Amikor Brecht megérkezett, egy varsói napilapban üdvözlő cikket jelentettem meg, dicsérve-elismerve a szerző munkásságát. A hatás természetesen nem maradhatott el: Brecht, akit egyébként Lengyelországban egyáltalán nem ismertek, kivéve a háború előtt bemutatott és különösebb visszhang nélkül maradt Koldusoperát, örömmel fogadta ezt a gesztust. Az írók már csak ilyenek – szeretik, ha a kritikusok dicsérik őket.

   Jóllehet Varsóban többször találkoztunk, s interjút készítettem vele, a sokat emlegetett különleges aurát egyáltalán nem éreztem Brecht körül. Azt főként nők terjeszthették róla.

   Megérkezésekor Brecht egy kis komédiát „adott elő”, feleségével üzenve, hogy a tiszteletére tervezett, 10-15 fős ebédre nem tud elmenni, mert gyengélkedik, nekem viszont jelezte, hogy szívesen fogad másnap délután 5 órakor. Ugyanígy járt el még vagy tizenöt másik kollégával: könyves és színházi szakemberekkel, akik tehettek valamit műveinek népszerűsítéséért.

   Kis matinét tartottak Brecht tiszteletére a Lengyel Újságírószövetség termében, ahová legföljebb 150-en fértek el. Brecht mellett ültem, hogy szükség esetén segítsek a fordításban. Egy lengyel kritikus nem különösebben jelentős előadást tartott róla, majd lengyel színészek szavaltak tőle verseket. Hogy milyen rosszul, az csak fél órával később derült ki. A műsor után egy nő lépett a pódiumra, Helene Weigel. Leült, kézitáskáját letette az asztalra, kivette belőle szemüvegét, majd egy kötetet – tisztára, mint egy tanárnő, és halkan Brecht-verseket kezdett mondani. Ekkor döbbentünk rá, hogy a lengyel színészek harsány teatralitásával ellentétben így kell Brecht-verset előadni.

   Megkérdeztem, volna-e kedve pár szót szólni az egybegyűltekhez, csak megköszönni a rendezvényt, vagy akár hosszabb előadást tartani – határozottan elhárította a lehetőséget. Furcsa, de tény, hogy ez a színházőrült szerző kerülte a személyes nyilvános szereplést. Később történt, nem sokkal a halála előtt, hogy Párizsban vendégjátékon bemutatták A kurázsi mamát. Hatalmas siker volt, a színészek a függöny előtt fogadták a közönség ovációját, s amikor az „Brecht, Brecht” kiáltásokkal a szerzőt követelte, kiderült, hogy ő már elhagyta a színházat s a szállodában krimit olvasott.

    Brecht nem csábította el és nem zsákmányolta ki a nőket.

   Különbséget kell tenni szerelem és szexualitás között. Néhány nőbe őrültül beleszeretett, s csodálatos erotikus vagy szerelmes verseket írt hozzájuk, legkivált Ruth Berlauhoz. Ettől függetlenül akadt számos kapcsolata, különösen Kelet-Berlinben, amelyek kizárólag szexuális igényeinek kielégítésére szolgáltak. Hangsúlyozom, nem voltam jelen, tehát teljes bizonyossággal nem állíthatom, de azért meg vagyok győződve róla, hogy ezekben az esetekben nem volt szó szerelemről. Egyetlen jelentős német költőről vagy íróról sem tudjuk ennyire pontosan, hogyan  viselkedett az ágyban. Ezt pedig maguk az érintett hölgyek mesélték el, sőt kérkedtek is vele. Egybehangzó beszámolóik szerint Brechtnek, aki szeretkezéskor csak térdig tolta le a nadrágját, korai magömlése (előkelőbben: ejaculatio praecoxa) volt. Az aktus után köszönettel vette a sapkáját s távozott. És a hölgyek közül egy sem panaszkodott, ellenkezőleg: örült, hogy tagja lehet a zsenit körülvevő társaságnak (ahogy egyébként a férfiak is, akiknek szexuálisan nem volt közük a mesterhez).

   Az F.A.Z. (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Frankfurti Antológiájában megjelentettem a kései bukowi elégiák közül a Der Rauch (A füst) című verset, melyben kis ház, fák és tó szerepel; a kéményből füst száll, s nélküle milyen vigasztalan volna mindez. Csodálatos kis költemény: a füst mint a civilizáció szimbóluma, a házikóban  szorgoskodnak, sütnek-főznek, fűtenek. Gabriele Wohmann ebben a szellemben  elemezte kiválóan a Frankfurti Antológiában. Egy szép nap levél érkezett a szerkesztőségbe, s az állt benne, hogy az elemzés hibás: abban a bizonyos házban akkoriban Brecht szerelme, Käthe Reichel színésznő lakott. Füsttel jelezte, hogy tiszta a levegő, fogadni tudja az írót. Az aláírást némiképp nehezen lehetett elolvasni, de akármi legyek, ha nem magától Käthe Reicheltől származott.

    Mi zseniális Brechtben?

   Sok baloldali szerző az irodalommal, a színházzal akart utat törni a kommunizmus számára. Brecht nem. Neki a kommunizmusra volt szüksége a művészete számára – persze azért is, mert az színházat adott neki. Az utópia, valamiféle társadalomelképzelés előfordul ugyan a műveiben – például Az anya c. darabban, de ő ebben nem hitt.

   Brecht zseniális költő volt – őt tartom az utóbbi száz, akár kétszáz év legkiválóbb német költőjének. Színdarabjait is a versek töltik meg élettel, mint a Koldusoperát vagy a Mahagonnyt. – Egyébként nagyon szenvedett tőle, amikor költészetét dicsérték. A költők nehéz emberek. Először szeretnék, hogy dicsérjék őket, azután pedig azt szeretnék, hogy azt dicsérjék, ami nekik tetszik saját művükben. Brecht bizalmatlanul fogadta a költészetét ért dicséretet, mert úgy vélte, hogy az színdarabjai ellen irányul. Mindenesetre a világhírt Brecht a színházművészetének köszönheti, de darabjainak nagy része mára elavult, mert szerfelett didaktikus. Hiába zárul így A Szecsuáni jólélek: „Und also sehen wir betroffen, den Vorhang zu – und alle Fragen offen.” („… a függöny lehull, S marad száz kérdés megoldatlanul.” – fordító Nemes Nagy Ágnes). Szemfényvesztés az egész, éppen fordítva van: Brecht  minden kérdést meg akart válaszolni, le akart zárni, azt akarta, hogy a közönség a kérdésekre az általa elképzelt választ adja. Azt írta valahol, hogy a szerzőnek nem dolga Kurázsi mama felvilágosítása, dolga viszont a közönség oktatása-nevelése. Nem valószínű tehát, hogy egy ilyen didaktikus drámai életmű sokáig fennmaradna. Persze két darab, a Koldusopera és a Mahagonny eltér a többitől. Ezek legalább felerészt Kurt Weill alkotásai, s létrejöttüknél ketten bábáskodtak, egy zenei és egy költészeti zseni. Ezt Brecht nem is tűrte sokáig, más zenészek után nézett. Varsóban óvatlanul megkérdeztem Brechttől, hogy mennyire viselte meg Kurt Weill öngyilkossága. Azt válaszolta, hogy szakmailag egyáltalán nem, személyesen talán egy kicsit.

   A darabok zenéjét Weill, majd Hanns Eisler, végül pedig Paul Dessau szerezte, de ez tulajdonképpen mindegy is. Brechtnek – állítása szerint – pontos elképzelése volt arról, milyen legyen a muzsika, csak épp nem ismerte a kottát. Ezért Eislernek és Dessaunak elénekelte, elfütyülte az elképzelt dallamot. – Ez azért nem lehetett egészen így, mert Eisler kiváló zeneszerző volt, lényegesen nagyobb kvalitás annál, semhogy Brecht kezében puszta eszköz legyen egy darab dallamvilágának megteremtéséhez. Tehát az említett két színdarabon kívül a teljes drámai életmű a feledés homályába vész. Talán akad még egy kivétel, ahol a zsenialitás áttör a szerző intencióin: ez pedig a kristálytisztán kommunista propaganda-darab, A rendszabály, amelyet Brecht később letiltott és amelytől elhatárolódott. Ez az inhumánus darab azt a tézist képviselte, hogy az eszme kedvéért el kell tűrni a barbarizmust, a terrort, a kegyetlenséget. A főhős egy fiatal funkcionárius, aki véletlenül emberi vonásokat mutat, és elítélik, mert a forradalmat akadályozza emberiességével.

    Furcsa dolog az irodalomban, hogy a szerző szeretne valamit, és közben valami más jön létre. Goethe azt mondta, amikor a Götz von Berlichingent írta, hogy Adelheid egészen borzalmas figura. Írás közben beleszeretett, és a figura megváltozott. Vagy Professor Unrat – Heinrich Mann-tól. Szörnyű alak, és egyszercsak mégis kiváltja a szerző együttérzését. – Tehát A rendszabály egészen más lett, mint ahogy Brecht eredetileg tervezte, mert (mint rendesen) az együttérzésről szól a kegyetlenséggel szemben.

    Mi tehát a zseniális Brechtben? – Olyan verseket írt, amelyek páratlanok a német irodalomban. Ahogy Hölderlin, Goethe vagy Heine a maga korában. Eleinte – nem sokáig – expresszionista verseket írt, majd a költészetben teljességgel új, hétköznapi nyelven szólalt meg. Ellentétben szüleim és tanáraim generációjának költőivel: Rilkével és Georgéval, akik persze csodálatos verseket írtak, de már kissé elavultak, Brecht modern volt. Már a weimari köztársaság idején született költemények is nagyszerűek voltak. Brecht – szemben sok más költővel – nem hagyta abba a versírást harmincévesen, hanem folytatta egészen a pompás kései bukowi elégiákig. Költészete fenn fog maradni. Sokat idézik Benn mondását: „Minden költőnek legföljebb hat jó verse van.” Marhaság, neki magának is több van hatnál, de Brechtnek ötvennél is több. Ezért különösen fájdalmas, hogy viszonylag fiatalon, alkotó erejének teljében halt meg. Hogy további színdarabokat írt volna, bizonytalan. Az utolsók már feldolgozások voltak. Mindenesetre nem valószínű, hogy megvált volna a színháztól, mert az olyan passziója volt, mint másoknak a kaszinó vagy a tőzsde.

    Brecht nem viselkedett hősiesen az 1953. június 17-diki népfelkelés után.

   Nos, Brecht nem volt hős. A nagy költők nem hősök. Brecht természetesen késznek mutatkozott engedményekre, hogy működtethesse színházát. Szemére vetik, hogy dicsőítette Sztálint az Erziehung der Hirse (Kölestermesztés) című poémában. Összesen négy sorról van szó. Ahhoz képest, hogy hány évet húzott le az NDK-ban, az a négy sor szinte semmi. Ráadásul amikor 1953-ban Sztálin meghalt, a Sinn und Form nevű folyóiratban keletnémet szerzők garmadája áradozott akár oldalakon keresztül a nagy vezetőről – Brecht csak ennyit írt (nem szó szerinti idézettel): Leginkább úgy tisztelgünk emléke előtt, ha dolgozunk és nem fecsegünk róla. Ha ma élne, nem kellene szégyenkeznie emiatt. Egyébként tudjuk, hogy ki nem állhatta Sztálint. Finnországból menekülve alig néhány napot töltött a Szovjetunióban, s amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyta azt. Kritizálják, hogy csak nagyon óvatosan érdeklődött Carola Neher sorsa iránt. Margarete Steffin, aki egy időben szerelme és munkatársa volt, a menekülés folyamán megbetegedett – Brechtnek ott kellett hagynia Moszkvában egy kórházban, s „háremével” tovább utazott Amerikába. Az vesse rá az első követ, aki hasonló kiszolgáltatott helyzetben bátrabban viselkedett volna. Nagy költő volt, de nem volt hős. A Galilei életéből tudjuk: „Unglücklich das Land, das Helden braucht.” (Szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége. – Ungvári Tamás fordítása.) Ehhez csak annyit lehet hozzátenni: Szerencsétlen az az ország, amely hősiességet vár el a költőktől.

    Lehet vitatkozni Brechttel, lehet Ranickival. Nosza!

 

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom színház zseni német irodalom Brecht FAZ Koldusopera Baal Ranicki Weill Der Rauch Weigel Dreigroschenoper Lauter schwierige Patienten Reichel

süti beállítások módosítása